„Aki szeretne a múltba visszalépni, az itt sok mindent átélhet” – interjú Pápa Jenővel

„Van egy közel kétszáz éves daratisztító gép a vízimalomban, ami máig minden látogatásomkor csodálattal tölt el. Megdöbbent, hogy az ember már régen is mire volt képes”, meséli Pápa Jenő, aki Füzes Péter és Antal mellett egyike volt annak a háromfős csapatnak, akik megálmodták, és újra működésbe hozták az évtizedek óta némán álló orfűi vízimalmot. Bár a hengerszékek jelenleg nem dolgoznak, a malmok „élhető és működő skanzenként bárhol megállják a helyüket a világban ma is.”

A kilencvenes évek elején hosszú hallgatás után ismét forogni kezdett a vízimalom kereke, és gabonát őröltek a gépek. Hogyan jött az ötlet, hogy újra működésbe hozzák az akkor már 20 éve múzeumként funkcionáló vízimalmot?

Az volt az elképzelésünk, hogy őrlésből fogunk megélni, mint régen a molnárok. Malomtechnológusként dolgoztam az akkori Baranya Megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalatnál, ahol Füzes Péter volt a karbantartási üzem vezetője. Sokat hallottunk az orfűi malomról. A nyolcvanas években vittünk külföldi csoportokat is oda kirándulni. Az első építkezési fázisnál nem voltam ott, s bár szépen megcsinálták, nem volt működőképes, mert az utolsó fázisoknál tudtommal leállították a felújítást. Péterrel osztottunk, szoroztunk, aztán belevágtunk, hogy elindítsuk a vízimalom újkori életét 1993-ban. Péter apukája, Tóni bácsi egykor maga is molnárként dolgozott a saját malmában, rettenetesen nagy tudása volt. Tanulmányaimból és munkám révén én is jól ismertem az őrlés technológiáját és a gépek működését. Péter alapvetően műszaki embernek indult, de ő is kitanulta a mesterséget. Hármunk kezében volt minden ismeret és tudás, ami az újraindításhoz szükséges volt.

Bár a vízimalmot a hetvenes években felújították, és felépült egy szárazmalom is, csak múzeumként volt látogatható. Hogyan fogtak hozzá, hogy a régi gépek újra működésbe léphessenek?

Szinte az összes gépet szétszedtük, minden kopó, forgó, mozgó alkatrészt felújítottunk, vagy kicseréltünk. Például a síkszitán a teljes selymezést meg kellett csinálnunk. Készítettünk egy garatot, hogy ne csak zsákosan lehessen gabonát fogadni. Péter egy komoly vezérlési technikát is tervezett. Másfél évre volt szükség, hogy az a technológia, amit elképzeltünk, megbízhatóan és hosszabb távon működjön. A legfontosabb azonban, hogy nem tettünk oda semmi olyat, ami megváltoztatta volna a vízimalom eredeti karakterét. Támogatásból alakítottuk át a régi pincét vendégfogadásra. A nyári konyha kemencéjét felújítottuk, ahol Péterék sütni kezdtek.

A malom sok befektetett munkával elindult, de sikerült ezt fenntarthatóvá tenni?

Ennek kétségtelenül voltak nehézségei. Én családi okok miatt nemsokkal ezután eljöttem Orfűről, de rövid ideig még a munkahelyemről segítettem Pétert azzal, hogy lisztet rendeltem tőlük. A malom felújítása után a legnagyobb szívfájdalom az volt, hogy nem létezett a piacon kézműves liszt, és felvásárlási lehetőség sem volt. Nagyobb állami, vagy magánkézben lévő sütőipar uralkodott. Csak az számított, hogy mi mennyibe kerül. Ezzel a kis molnárság nem tudta felvenni a versenyt. Az eltelt két évtizedben azonban a kézműves liszt értéke sokat változott előnyére.

Merre vitte az útja Önt, maradt a szakmában?

Két-három évet dolgoztam a sütőiparban, aztán szereztem egy másik gazdasági végzettséget. Jelenleg könyveléssel foglalkozom. S bár teljesen elszakadtam az eredeti szakmámtól, sütni a mai napig szeretek. Talán még egy jó kenyeret is meg tudok csinálni. Évente egyszer pedig mindig Orfűre hoz az utam.

Milyen érzés visszatérni, és látni a Malmok körüli élet alakulását?

Mindig jó érzéssel érkezem, nagyon szeretem azt az egész közeget. Örülök, hogy azzá fejlesztették, ahogyan most látható. Egy élő skanzen, ahol szinte mindent működésben láthat az ember. Bár a vízimalom épp nem működik, de a papírmalom, a cukrászműhely és a hamarosan megnyíló pékség, nem beszélve a kézművesség különböző ágairól, mind élő dolog. Aki szeretne a múltba visszalépni, az sok mindent működésben láthat. Anno mi is hasonlót szerettünk volna.

A magyarországi malmok történetét jól ismeri. Mi az, amit személy szerint a legérdekesebbnek érez benne?

Két dolog is eszembe jut. Az egyik, hogy az 1900-as évek eleje azért is izgalmas időszak, mert ekkor a magyar malomipar világelső volt. Se előtte, se utána. A századforduló környékén az összes malomipari technológiát hazánkban fejlesztették ki, és vitték tovább külföldre. Gondoljunk csak a Ganz Művekre, amelynek főmérnöke Mechwart András volt. Az ő nevéhez fűződik a hengerszékek feltalálása, amelynek lényege, hogy kövek helyett fémhengerekkel történik a gabona őrlése. Sok híres embert adtunk a szakmának.

A másik érdekesség számomra az ezermester molnár személye, aki a vízi-, szél-, és szárazmalmok idejében az egyik leguniverzálisabb iparos volt. Az őrlésen túl értett az asztalosi munkához, karban tartotta az épületeket, vezette az egész molnárságot, mely tulajdonképpen egy önfenntartó ökogazdaságként működött. Az Orfűi Kézműves Egyesület termei valamikor a molnár családi háza volt, melyet körbe vett egy gyümölcsös kert. A gyümölcsből aszalványok és pálinka készült. Először a malomnál volt villany, ugyanis a forgó alkatrészekhez dinamót lehetett kapcsolni. Először a molnár készített vajat, miután köpülőt rakott a rendszerre. A malom központi hely volt, hiszen mindenki egy évben kétszer elment a saját gabonáját őrletni. Ment a pletyka, igazi közösségi tér volt.

Milyen értéket, üzenetet adhatnak a Malmok a mai ember számára?

Sok vendéget vezettem végig a malmokon, és meséltem a molnár szakmáról: azt szinte mindenki természetesnek veszi, hogy van liszt, meg kenyér. De hogy hogyan lesz, hányféle liszt létezik, azt már kevesen. Ehhez hozzávesszük a papírt, amely szintén körülvesz minket, és nem kérdezzük, honnan van, mi a története. Az Orfűi Malmoknál két, az ember életében nélkülözhetetlen dologról is többet tudhatunk meg. Az az alapvető csönd pedig, ami ott fogad, megismételhetetlen.

Tavaly jubilált, idén 50+1 éves az Orfűi Malommúzeum. Ezt is ünnepeljük majd idén hagyományos, augusztus 20-i rendezvényünkön. A következő napokban archív újságcikkekkel, régi fényképekkel, interjúkkal, fontos pillanatok felelevenítésével emlékezünk az 1970-ben alapított múzeum elmúlt öt évtizedére.